– Mit csinálsz olyankor, amikor nem ugrasz, nem mászol, nem versenyzel, nem vagy nővel, nem üvölt a zene, nem készülsz valamire, nem tervezgeted a következő próbatételt?
– Semmit – vágta rá a fenegyerek, majd még hozzátette – Alszom. Nem csinálok semmit.
Amer nem értett egyet.
– Dehogynem. Gondolkodsz.
– Igen, előfordul. Az nekem a semmit sem csinálok kategória – fejtegette Calvin az ágyon fekve, elnézve az ablakon át játszó hajnali fényeket. – Amikor csak a gondolkodás van, nem érzem, hogy élek. Nekem kell a lüktetés, a mozgás, a sebesség, kell a színes külvilág, az élmények, érzések. Ha ez nincs, vajon élek-e egyáltalán? Meredek bamba képpel a plafonra, vagy Malibu felett ugrom pár ezer méterről éjszaka? Szerinted melyik a jobb?
– Mennyire vagy boldog? Ez részben attól függ, mennyi időd van ezen gondolkodni – idézte fel Amer.
Calvin mosolyba rántotta az arcát, de csak fintor volt, semmi több.
– Én is ezt vallom – helyeselt, majd újra fájdalom mart a szívébe, és könny szökött a szemébe, ahogyan eszébe jutott, hogy haldoklik. – Norm, nem akarok meghalni. Az nem nekem való.
Amer csendben ült a fotelben, barátja ágya mellett. Már mindenre tudta a választ, de ha ő mondja ki, nem történik semmi.
– E pillanatban abban a helyzetben vagy, hogy meg kell halnod. Ha ez nem tetszik, változtass ezen a helyzeten, és élj tovább.
– De hogyan? – fordult felé a fenegyerek. Most úgy érezte, mindene fáj, pedig elvileg semmije sem fájhatott volna, a sérülés már nem zavarta, az agytumor nem okozott fájdalmat. A halálfélelem fájdalma.
– Amikor nem ugrasz, nem mászol, nem versenyzel, nem vagy nővel, nem üvölt a zene, nem készülsz valamire, nem tervezgeted a következő próbatételt, nem csinálsz semmit. Az imént mondtad. Gondolkodsz. Az egész életmódod arról szól, hogy ne gondolkodj.
– Igen – értett egyet Calvin. – És? Mi köze van ennek a betegségemhez?
– Amikor magadra maradsz, amikor csend vesz körül, elkezdesz gondolkodni. Ilyenkor mi jut eszedbe? Mert az elől menekülsz.
A barát majdnem rávágta, hogy „semmi különös”, de nem szólalt meg.
Újra az ablakon át látható égboltszeletet nézte.
Volt valami, ami eszébe jutott ilyenkor, ezekben a pillanatokban. Újra és újra.
Valami, amit szavakba önteni is nehéz.
Valami, ami sokkal ijesztőbb, mint az ejtőernyőzés, a bungee-jumping, a mászás, a versenyzés.
Érezte, hogy a hideg végigkúszik a gerincén, és egyre terjed belül, mígnem eléri a szívét.
Folytak a könnyei.
Amikor magára maradt, eszébe jutott. Mindig ugyanaz. Menekült előle.
Menekült a halálba.
